Kínában egészen a buddhizmus megjelenéséig (I.sz.) hiányzott az állam által intézményesített vallási rendszer és az ezt szolgáló templomok és papság. Ezt a különféle kultuszok helyettesítették, elsősorban az ősök és a házi istenségek kultusza, a támogató istenek, a föld, a folyók, a hegyek és más helyi istenek kultusza. A szertartásokat nem „hivatásos” személyzet végezte, hanem általában a családfő, a klán vezetője vagy a közösség vezetője. Később a taoizmus és a buddhizmus elterjedésével jelentek csak meg a templomok és a papság, de ezek sohasem érték el az európai szintet. A vallás fő funkciója az etikai-morális rend támogatása volt és ezen kersztül a társadalmi intézményrendszer legitimációja.

  Az Írások Könyve szerint a régmúlt bölcseinek egyik legfontosabb tennivalója az volt, hogy az égi istenségnek és a földi szellemeknek a megfelelő időben mutassanak be áldozatokat. „A természeti erők istenné formálása” már a Shang-Yin kor előtt megjelent az ősi Kínában. Az emberek arra kérték a legfelsőbb istenséget Shang-dit és az ősatáyikat, hogy „hassanak az Ég, az Eső, a Föld, a Folyó stb. szellemire, hogy adják meg a kedvező időjárást, a szükséges esőt, a bőséges termést.” Az animizmus, mint „uralkodó ideológia” helyére később a Zhou-korban már „a megistenült ősök tisztelete került”, az animizmus világa, az „életre keltett természeti jelenségek” ugyanakkor nem tűntek el a későbbi korokban sem (Taishan-hegy, Sárga-folyó kultusza).

  Az írott történelem legelső dinasztiája korában az istenség „Di” volt, a Shang-kori népesség az uralkodóit isteni hatalommal bírónak gondolta. A legfelsőbb isten, „Shang-di” ugyanakkor inkább volt ősatya, mint isten, ő volt a nemzetségalapító ős. Ez az „emberi vonás” adja meg magyarázatát annak, hogy miért nem tudott a kereszténységhez vagy az iszlámhoz hasonló vallás kialakulni Kínában. Az idők folyamán a legfőbb istenség és a meghalt ősök kultusza egybeolvadt és vált a kínai vallási-etikai rendszer alapjává. A nemzetségi ősök kultusza inkább volt racionális, mint emocionális töltetű, még az uralkodó és Shang-di viszonya is „szokásos emberi érzésekre épült” és nem „valamiféle misztikus, emberi ésszel felfoghatatlan kapcsolatokra”.

A Shang-Yin dinasztia bukása után a Zhou-uralkodók átvették a legfelsőbb istenség kultuszát és egyben új legitimációs ideológia is megjelent az Ég kultusza, amely kezdetben keveredett Shang-di kultuszával, később azonban ez utóbbi „fokozatosan felolvadt az őskultuszban, amely mind nagyobb súlyt kapott a kínai lakosság valamennyi rétegében.” A védelmez ős, Shang-di mellett egyre nagyobb szerephez jutott az Ég, mint „absztrakt szabályozó erő”, „az értelem, a célszerűség és a legmagsabb rendű igazságosság megtestesítője.”

 A Shang-dinasztia bukása után, az új Zhou uralkodók új legitimációt találtak ki, megalkották az „Ég felhatalmazását” („tianming”). Ezzel az utolsó Shang uralkodó is rendelkezett, csak a rossz uralkodása miatt ezt az Ég megvonta tőle és  Zhou király kezébe adta. Ez a megbízatás azonban csak addig él, ameddig az uralkodó jól kormányozza országát, ez a koncepció határozta meg az kínai császárság legitimációját 3000 éven keresztül. A helyes kormányzás elnyeri jutalmát, az „Ég alattiban” rend fog uralkodni, ha azonban az Ég azt látja, hogy az uralkodó rosszul kormányozza országát, ezt természeti katasztrófák formájában figyelmeztet. A kínai történelemben számos esetben megfigyelhető volt, hogy a természeti katasztrófák nemcsak az uralkodók számára voltak jelek, de a dinasztiával szembehelyezkedők számára is „égi jel” volt, hogy megdönthetik a hatalmat. (Mao halála előtt pl. óriási földrengés volt, a kínaiak tudták, hogy a Nagy Kormányos napjai meg vannak számlálva.) A „helyes kormányzás” elveit elsősorban Konfuciusz fektette le, amely megtöltötte tartalommal az „égi megbízatás” elvét, eszerint a jó uralkodónak úgy kell cselekednie, ahogy azt az erkölcsi-etikai elvek előírják, példát kell mutatnia a népnek, meg kell teremtenie a rendet, amit a bürokrácia fejlesztésén keresztül ér el, külföldi támadás esetén országa hadseregének élére kell állnia és ő tartozik felelősséggel az emberek jólétéért.

  A kínaiak úgy gondolták, hogy a földi világ akkor működik helyesen, ha harmóniában működik a természettel és az univerzum törvényeivel. A kínai filozófia alapvető tanításai szerint a világ nem egy transzcendens lénytől, „Istentől” származik, hanem az egyetemes kozmikus erőtől, amelyet Dao-nak neveztek. A Huainanzi így ír erről: „Amikor az Égnek és Földnek nem volt még formája, akkor az amorf formátlanságban létezett. Ez a Nagy kezdet („ai shih”). Ez a Nagy kezdet teremtette az üres  teret és ez hozta létre a kozmoszt. A kozmosz hozta létre az elsődleges folyadékot („yuan-qi”)”, amely létrehozta az Eget és a Földet. „Az Ég és Föld hozta létre a yint és a yangot és a yin és yang eszenciája hozta létre a négy évszakot.” A yang hozta létre a tüzet, amely a Nap létrehozója volt, a yin hozta létre a vizet, amely létrehozta a Holdat. Az Ég befogadta magához a napot, a holdat, a csillagokat és a bolygókat, amíg a Föld a vizet, a folyókat, a földet.”

  A kínaiak ismerték ugyan az „isten” (ou”, „zhong di”) fogalmát, azonban az Ég kultusza fokozatosan szorította ki a gondolkodásból az európai kultúrában ismeretes isten fogalmat. „Az Ég a szabályozottság elvét jelenti, a nappal és az éjszaka meg az évszakok egymásra következésével.” Az Ég és Föld fogalma együtt jelenti az „isteni” lényeget, mindkettőre szükség van, a „Yijing” („Változások Könyve”) kommentárja, a „Xici” úgy fogalmaz: „Odafönt az ég, idelent a föld, a bölcs megismeri őket, s mindkettőre szükség van, a föntre és a lentre, az ég kezdeményezésére és a föld befogadó kapacitására.” A kínai Ég a változások szimbolúma, a természet alaklulása, egy „roppant szabályozott folyamat; nem törvényszerűségekkel, mint a mi fizikánkban, hanem attól az egymásra következéstől szabályozva, amely egyensúlyt biztosít a változások közepette.”

  A legkorábbi időktől fogva a kínaiak egy hierarchikus és patriarchális társadalmi struktúrában éltek, amely kihatott a család és az állam, a politika, az erkölcs, a fiúi szeretet, idősek tiszelete, és a kötelesség fogalmára. Ennek a rendnek az élén a Menny Fia állt, aki elméletileg omnipotens volt, ő volt az állam feje, a legfőbb bíró és katonai vezető, több volt mint ember. A központi autoritás eszméje a Zhou-korban fogant meg, a „Shijing” szerint: „Minden föld az Ég alatt a királytól függ, és minden ember a király alattvalója.” Mozi szerint a régi időkben, amikor az emberek megsokasodtak , mivel mindenki különféle nézetekkel rendelkezett, „viszály keletkezett köztük”. A káosz onnan eredt, hogy nem volt egy vezető ember, „ezért kiválasztották az égalatti legkiválóbb emberét, trónra emelték és Ég Fiának nevezték.” (11.) A császárt magát nem tekintették istennek vagy isteni lénynek, csupán az „Ég fiának”. Az ősi királyokat természetfeletti erővel bíró uralkodóknak tekintették, akik megtanították a népet a betűvetés, szántás-vetés, hajózás…stb. tudományára (Yao, Shun, Yu, Fuxi, Shennong). A király „isteni” feladatokat hajtott végre, ő volt a kozmikus rend őrzője itt a földön, a későbbi csázárokat néha tudatosan is megkonstruált családfa által is próbálták visszavezetni az ősi királyokhoz. Az „isteni aura”, amely körülvette a császárokat szükséges volt ahhoz, hogy az Ég akaratát végre tudják hajtani, a császárt halandó nem pillanthatta meg, ezért az uralkodót mesterségesen elszigetelték még a néptől, „ugyanakkor acsászárt nem övezte az isteneknek kijáró rendszeres kultusz.”

Az Írások Könyve így ír erről a témáról: „Azok akik elvesztik az (Ég) megbízatását, azért van így, mert nem gyakorolták vitték tovább az ősapáik tiszteletét és briliáns erényeit. A Shang-dinasztia legitimációs ideológiája a „tian-di” („Ég császára”) épült, aki a földi poltikai hatlaom forása volt. A Zhou-dinasztia szerint csak az ember erényes cselekedetei idézik elő az Ég segítségét, az új uralkodók erényesek voltakés szerették a népüket, amíg a Shang uralkodók zsarnokok voltak, ezért adta át az Ég a hatalmat nekik. Konfuciusz később ezt az elméletet fejlesztette tovább azzal a különbséggel, hogy a tian szerepét „minimalizálta”, a politikai hatalom gyakorlásának fő részévé tette az erényorientált viselkedést, „ő a ren, az emberség koncepcióját hasunálta, mint morális lapot az ideális társadalim és poltikai rend megalapítására és igazolására.”