Mao Zedongról (népszerű magyar átírásban Mao Ce-tungról) nem lehet eleget beszélni. Az európai kultúrkörben ő csak egy "egyszerű tömeggyilkos." Ha a kínaiakat kérdezzük, akkor teljesen más válaszokat fogunk kapni. Ha kezünkbe fogunk egy európai vagy amerikai szerző által írt életrajzi könyvet, hasonló véleményre juthatunk. A nemrégiben megjelent Jung Chang-Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet [Mao. The Unknown Story](Európa
Könyvkiadó, Budapest, 2006) c. könyv kapcsán Salát Gergely az Elte Kínai Szak docense írt egy figyelemreméltó tanulmányt, amelyből egy részlet következik, mert valószínűleg én sem tudnám jobban összefoglalni azt, hogy akkor most ki is az a Mao Zedong?

"Gazdag paraszti családban született 1893-ban, tanítói képesítést szerzett, majd különbözõ ideológiai kitérõk után 1920 körül csatlakozott az akkoriban kibontakozó kommunista mozgalomhoz. Jelen volt a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1921-es megalakulásánál, majd kisebb párttisztségeket töltött be, szervezett, írt, és tanulmányozta a kínai falvak
helyzetét. 1927-ben egy sikertelen felkelés után a vidéki bázisterületekre húzó-ott vissza. Itt az 1930-as évek közepére átvette a KKP feletti irányítást, levezényelte a legendás hosszú menetelést, s háborút vívott a Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) vezette Guomindanggal (Kuomintang), majd a Kínára támadó japánokkal. A II. világháború lezárását követõ véres polgárháborúban legyõzte Chiangot, s 1949-ben kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot (KNK), amelynek haláláig, 1976-ig elsõ számú vezetõje volt. Miközben uralma alatt Kína jelentõs mértékben modernizálódott és atomhatalommá vált, Mao sorra indította a kíméletlen kampányokat (virágozzák száz virág, nagy ugrás, kulturális forradalom), melyek során tízmilliók vesztették életüket. Élete vége felé szakított a Szovjetunióval, majd rendezte kapcsolatait az USA-val és a nyugati világgal, így halála idejére a KNK a nemzetközi közösség elfogadott tagjává vált. A Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) fémjelezte korszak elején kiadott értékelés szerint Mao tevékenysége 70%-ban jó, 30%-ban rossz volt, s Kínában ma is ez a hivatalos álláspont.

Nyugati értékelõi és életrajzírói hasonló módon ítélik meg a kínai diktátort. Bár a maói korszak embertelenségeit általában nem tagadják, a többség nem felejti el leszögezni: Mao múlhatatlan érdemeket szerzett az egységes, erõs, független Kína megteremtésében. S a nyugati közvélemény is meglehetõsen megbocsátó Maóval szemben. Pedig a történeti tényeket ismerõk számára nem férhet hozzá kétség, hogy Mao a 20. század egyik legvéreskezûbb, legkíméletlenebb, leggátlástalanabb egyeduralkodója volt. Szoktak arról ostoba vitákat folytatni, hogy Hitler vagy Sztálin felelõs-e több ember haláláért nos, ha a véralgebra e hívei nem feledkeznének meg róla, számolgatásaikban Mao alighanem mindkettõjüket felülmúlná.

Mao személyét és történelmi szerepét ugyanis tényleg helyre kéne tenni. Changék szerint Mao 70 millió ember haláláért felelõs (békeidõben), s ez nem feltétlenül áll messze a valóságtól. De ha  ahogy a könyv legélesebb bírálói állítják ennek a számnak csak a fele igaz, attól Mao még nem lesz kevésbé bûnös. S a halottak mellett ott vannak a meghurcoltak, megkínzottak,munka általi átnevelésre küldöttek milliói, az elégetett könyvek, az elpusztított mûemlékek, a kultúrától, szórakozástól, emberhez méltó élettõl megfosztottszázmilliók.

Mégis, úgy tûnik, Maónak a világ s különösen a nyugati baloldali értelmiség hajlamos megbocsátani. Ennek egyik oka, hogy Mao zseniális propagandista volt, aki hatalmas energiát fektetett abba, hogy a nyugati közvélemény elõtt afféle népi hõsnek tûnjék. Másrészt Kína távoli, egzotikus, zárt világ, így diktátora is inkább egzotikum, mint szörnyeteg. Ráadásul Mao Kínájáról még mindig nagyon kevés az információnk. A sztálinizmus, nácizmus, fasizmus bûnei ismertek a maói rendszert azonban még mindig sûrû homály fedi, s emiatt bizonyos marxista körökben Maót, ha nem is hibátlan politikusnak, de legalábbis jelentõs gondolkodónak tartják. Harmadrészt, az árnyalt megközelítés és az idealista utópista ideológiák hívei szívesen hangoztatják, hogy a fejlõdéshez bizonyos áldozatokra van szükség  s hogy így a Mao által a népének okozott szenvedések szükségszerûek voltak ahhoz, hogy Kína függetlenedjék, modernizálódjék és megerõsödjék. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács  s ha a fa nagy, mint Kína, ott sok lesz a forgács.

A legfontosabb kérdés Mao örökségével kapcsolatban az, hogy maguk a kínaiak hogyan látják saját közelmúltjukat. Changék egyik fõ célja ennek befolyásolása lehetett. Ez a kérdéskör is rendkívül összetett. A jelenlegi kínai vezetés Mao közvetlen utódjának vallja magát. A Nagy Kormányos képe és mauzóleuma uralja az ország központjának számító Tiananmen teret, az õ arcképe szerepel az összes kínai bankjegyen, s az állami propagandában és oktatásban Mao nemzeti hõs, az Új Kína megteremtõje. Mao tekintélyét nyíltan nem lehet megkérdõjelezni nem csoda, hogy az Ismeretlen történetet Kínában betiltották, sõt a nemzetközi magazinok azon lapszámait is, amelyek ismertetést közöltek
a könyvrõl. (Ettõl függetlenül a kalózkiadások és az internet révén a munka kínaiak milliói számára elérhetõ.) Ugyanakkor nincs, ami távolabb állna Mao eszméitõl annál, ami ma Kínában zajlik. A párt korlátlan politikai hatalma mellett Kínában ma kõkemény kapitalizmus uralkodik, s a régi eszmények  a nacionalizmus kivételével összeomlottak.

Mao kultusza, egymásnak ellentmondó okokból ugyan, de tovább él a kínaiak körében. Szó sincs azonban persze olyan jellegû istenítésrõl, amely az 1960–70-es éveket jellemezte. Valószínûleg a kínaiak többségére jelenleg inkább az 1990-es évek pekingi vicce igaz. Eszerint a kínaiak egyszerre két okból szokták felkeresni Mao mauzóleumát: egyrészt tiszteletüket akarják kifejezni a nagy vezetõ elõtt; másrészt pedig meg akarnak gyõzõdni róla, hogy Mao valóban halott."