Azt felnőttként mindenki látja, hogy az ázsiaiak másképpen viselkednek. Még a legapróbb momentumokban is teljesen más a hozzáállásuk, mint a nyugati embernek. Mi hajlamosak vagyunk elítélni más kultúrákat csak azért, mert ők mások. Nekünk idegen, nekik természetes. És ez már így megy évezredek óta...

Az ázsiai országok többségében, így Kínában is a tekintély elv olyan alapvető norma, amelyet nem illik megkérdőjelezni. Ami "felülről" jön az jó és végre kell hajtani, mert "csak". És ez már a gyermekkorban megkezdődik, így válnak a kis japánok, a kis kínaiak...stb. végletekig engedelmes felnőtté. Nem biztos, hogy ez az üdvözítő út, de meg van az eredménye: az USA legismertebb egyetemeinek (Harvard, Yale, Berkeley...stb.) legjobb tanulói ázsiai bevándorlók gyerekei és különösen a kínaiak.

Nemrégiben a nyugati ember is bepillantást kaphatott abba, hogyan folyik a gyereknevelés odaát, néhány hónappal ezelőtt jelent meg Amy Chua: Battle Hymn of the Tiger Mother (A tigrisanya harci himnusza) c. könyve és bestseller lett. (Nálunk nem kapható.) A hölgy egyébként jogászprofesszor a Yale egyetemen.

Két lányát - Európából nézve - drákói szigorral nevelte: nem mehettek át osztálytársaikhoz játszani, nem nézhették a TV-t, nem videójátékozhattak, 5-ös (A) osztályzatnál rosszabb nem lehetett az ellenőrzőjükben, kötelező zongora- és hegedűleckéket kellett venniük...stb. A lényeg: a gyerek nem hozhat szégyent a szüleire, ezért mindenből a maximumot kell hozniuk. (Az "arc" elvesztése egy külön posztot érdemelne, ez az egyik alapvető elv, ami alapján a kínai társadalom működik.) Ha a gyerek valamit nem akar, olyan nincs. A szülőnek le kell törnie az ellenállását, bármi áron. Ezt a nyugati szülők hamar feladják, a kínaiak azonban nem. Ha a gyerek nem teljesít, a nyugati szülők hajlamosak az iskolát, a tantervet, a tanárt...stb. vádolni, csak magukat és a gyereküket nem, a kínai ember azonban csak magában keresi a hibát.

Egy példa: a szerző leírja, hogy egy alkalommal gyermeke nem tudott egy darabot lejátszani a zongorán, sírt, toporzékolt..., az anya válasza az volt, hogy nem ehetett, nem ihatott, nem játszhatott, nem mehetett ki WC-re addig, ameddig meg nem tanulta tökéletesen eljátszani a kötelező leckét. A szerző szerint a nyugati gyerekek is gyakorolnak egy-két órát, a kihívás azonban a 3. ill. 4 óránál kezdődik.

Az, hogy van különbség, méghozzá óriási a nyugati és a keleti ember szemlélete között, jól jelzi az a felmérés is, amelyben anyákat kérdeztek meg arról, mi a véleményük arról az állításról, hogy "az iskolai követelmények túlzott hangsúlyozása nem tesz jót a gyerekeknek". Ezzel a nyugati anyák 70%-a egyetértett, a kínaiak közül azonban senki! A kínai anya szerint, ha a gyerek nem teljesít az iskolában, akkor a szülők nem végzik rendesen a dolgukat. Pont.

Kínában szinte elképzelhetetlen, hogy a gyerek azzal jöjjön elő otthon, hogy beválogatták valamelyik iskolai csapatba, legyen az színjátszás, sport...stb. és ő ezt meg ezt fogja csinálni. Ezt odaát a szülő dönti el, ebbe a gyereknek nincsen beleszólása, hiszen a szülő tudja, mi a legjobb a gyerekének. Az lényegtelen, hogy a gyereknek "tetszik" e valami vagy nem, élvezi e vagy nem. A kínai anya szerint, majd élvezni fogja, ha eléri a sikereket, de addig bizony gyakorolni kell, nem keveset. Ha a gyerek nem teljesít vagy rosszul teljesít, vagy "nem akarja", akkor jön a büntetés, a megszégyenítés, ami innen nézve nem egyszer elég drákóinak tűnik.

A legnagyobb probléma azzal van -a szerző szerint -, hogy a nyugati a ember a sikertelenséget is sikerként könyveli el. Amikor a gyerek a teniszlabdát már majdnem átüti a háló fölött, de még azért elakad a hálóban, az egész család örömujjongásban tör ki. Kínában ez elképzelhetetlen. A nyugati ember gyakran fél kritikákat megfogalmazni a gyerekével szemben, a keleti szülő azonban nyíltan kritizálja csemetéit és nem hagyja őket addig békén, ameddig úgy nem csinálják, ahogy az tökéletes.

A könyv szerzője által leírt egyik eset talán a legjobban világítja meg ezt a témát: két lánya - a férjével együtt - a születésnapjára készültek és egy étterembe mentek el, ahol az apa megkérte a két lányt, hogy adják át ajándékaikat anyjuknak. Ezek két kártyát takartak, amelyre a lányok két nagy smiley-t rajzoltak. Az "anyatigris" azonban nem úgy reagált, ahogy mi reagáltunk volna: azt mondta lányainak, olyat várok el tőletek, amibe több időt fektettetek. Aztán a lányok kaptak 2 percet, hogy kijavítsák egyszerűen rajzolt ajándékukat.

A kínai gyerekeknek a szüleiket "minden áron" tisztelniük kell, még akkor is, ha ez nehezükre esik. A könyv íróját egyszer nagyon megfeddte az édesapja, hogy "csak" második lett az iskolai zenei versenyen. "Többé ne hozz ilyen szégyent a fejemre" - mondta neki. A későbbi könyvíró nem gondolta úgy, hogy folt esett volna az önbecsülésén, sőt még jobban tisztelte apját.

Mindennek eredője persze a konfuciánus gondolkodás évezredes gyökereiben keresendő, amelynek társadalomszemlélete alapvetően hierarchikus és amely szerint a feljebbvalónak mindig engedelmeskedni kell. Még akkoris, ha úgy érezzük, hogy az egész világ "hülye" csak mi vagyunk az "okosok". Idézet a Mestertől: "

A mester mondotta: "Szüleidet szolgálván hibáikra szelíden figyelmeztesd őket. Ha látod, hogy semmiképpen nem akarnak rád hallgatni, akkor kettőzd meg tiszteletedet anélkül, hogy visszavonnád (tanácsodat). Még ha ők rosszul bánnak is veled, nem szabad zúgolódni ellenük."

Persze az Európából "zsarnokinak" tűnő fegyelmezési- és nevelési rendszer mögött több évezredes szokások és elvek állnak. Semmin sem lehet csodálkozni a nevelési rendszer kapcsán egy olyan országban, ahol még 100 évvel ezelőtt is a szülő olyan büntetést kérhetett a gyerekeire, ha azok tiszteletlenek voltak vele szemben, amilyet csak akart.