Egy kiváló tanulmányból következik részlet:

Afrika és Kína egymásra találása az utóbbi évtized egyik legjelentősebb külpolitikai és nemzetközi fúziója. Az egyesülés természetéről megoszlanak a vélemények. Az afrikai olaj utáni sóvárgása miatt a nyugati világ hamar megbélyegezte Kínát. A keleti óriás szabályosan kizsákmányolja a fekete kontinenst, Kína így inkább parazita, mintsem nagy adományozó – vélik a nyugati kapitalista államok. Kína ezzel szemben  szimbiózisról beszél, mondván, afrikai jelenlétéből a szubszaharai országok is profitálnak.

Kína Afrika-stratégiája saját korábbi tapasztalatán alapszik. A mai, a Nyugat által erősen kritizált finanszírozási model értelmében – amit Angolában és a Demokratikus Kongói Köztársaságban is alkalmazott – az afrikaiak különböző természeti erőforrásokkal fizetnek Kína fejlesztési befektetéseiért cserébe. Hasonló befektetésekkel támogatta Kínát a hetvenes években Japán. Az invesztálás kínai szemszögből megtérült, a viszonyok megfordultak: most ők támogatnak náluk szegényebb országokat.

Az új szuperhatalmat három fő tényező hajtotta Afrikába. Először is, saját források hiányában égető szüksége van nyersanyagokra, hogy tartani tudja a tempót saját fejlődésével. Másodsorban, politikai síkon fontos, hogy biztosítsa a nemzetközi közösséget – és általában a közvéleményt –, hogy képes felelősségteljesen vállalni a vezető szerepet. Érzékeny pontja a kínai külpolitikának Tajvan kérdése. Afrikában kereken 50 országot tudott Kína maga mellé állítani, elérve, hogy kizárólag őt ismerjék el egyetlen létező és legitim Kínaként. A harmadik ok pedig a nyitás új piacok felé, a felvirágoztatott belföldi gazdaság továbbfejlesztése és bevezetése a nemzetközi porondra.

Általában jellemző, hogy míg az afrikaik a nehéz fizikai munkát végzik, a kínaiak a menedzsmentben és felügyeletben vesznek részt. Magasabb pozíciókban – a nyelvismert fontossága miatt – kizárólag kínaiak találhatók. Ezeket a posztokat a kínaiak nemhogy afrikaiaknak, de senki másnak nem engedik át. A kínai menedzsereknek egyszerű, puritán körülmények között kísérik figyelemmel a projekteket, a nyugatiak ezzel szemben inkább hotelekben oldják meg a lakhatást. Kína tehát sokszor nem azért szerez meg megbízásokat a nyugati cégeket megelőzve, mert olcsó munkaerővel dolgozik, hanem mert kevesebbet költ vezetőire.

Kína legtöbbször valóban nyersanyagot kap afrikai üzletei ellenszolgáltatásaként, ez a juttatás azonban csak rövid távon elégíti ki szükségleteit. Az olajért cserébe soha nem készpénzzel fizet, hanem kórházakkal, utakkal, fejlett vízellátással, duzzasztógátakkal, egyetemekkel, több ezer kilométernyi vasúthálózattal és olcsó házak felhúzásával. Mindez hozzájárul az adott ország gazdasági növekedéséhez, ami hosszú távon további kínai hasznokat hajthat egy későbbi együttműködés során. Nem beszélve a helyi ismeretről és kapcsolatrendszerről, ami mind a mostani dübörgő terjeszkedés hozadéka.

Teljes cikk:

http://kitekinto.hu/afrika/2011/12/07/varosi_legendak_a_kinai_terjeszkedesrl&lap=1