Ma ha egy átlag magyar Kínára gondol, akkor az árudömping mellett, másod- vagy harmadsorban tuti, hogy a korrupció jut az eszébe. Mindezt persze erősíti az médiakommunikáció, amely szenzációként tálalja, ha egy hivatalnokot vagy egy gazdasági vezetőt kivégeznek. (De ettől változik valami? -a kérdés költői).

A korrupció egy kulturális jelenség. (Nem véletlen, hogy korrupció szinte nincs Finnországban, Dániában vagy Svédországban, egyszerűen nem fér össze azzal a morállal.) Kína XIX. századi összeomlásának egyik okaként sorolják fel a történelemkönyvek az általánosan elterjedt korrupciót. Tény, hogy valóban így volt. Az is tény, hogy a mai napig így van. A hivatali korrupció egyik oka, az alulfizetetlenség és az a környezet, amelyben működnek, valamint azok a kiskapuk, amelyeken keresztül lehetővé válnak az ilyen ügyletek.

A császárkorban a törvények és rendeletek végrehajtása és betartatása a kerületi elöljárókon nyugodott, akik alacsony fizetésük lévén, kénytelen voltak egyéb módokon kiegészíteni jövedelmüket. Az elöljárónak nemcsak meg kellett élnie a fizetéséből, de a hivatali kiadásokat, az alkalmazottak fizetését, a magasabb rangú felettesek megvendégelését, a nekik járó „szokásos illetékeket”, az ajándékokat és egyáltalán a kormányzási költségeket is neki kellett előteremtenie. A császári költségvetés ugyan utalt ki összegeket ezen a kötelező feladatok ellátására, de ezek rendkívül szűkre szabottak voltak. Az elöljáró a fizetése mellé kiegészítő fizetést is kapott, mér a megnevezés is sokatmondó, ez volt a „feddhetetlenség-ápolására szolgáló ezüst” („jang-lien jin), azonban ez még mindig csak „szépségtapasz” volt, így az elöljárók elfogadták a megvesztegetés bármely formáját, amelyet „méltatlan szokás” vagy „hitvány gyakorlat” (lou-kuj) elnevezéssel illetek. Ez legtöbbször nem jelentett mást, mint pénzbehajtást, az alkalmazottaiktól és a hatáskörük alatt álló közösség tagjaitól minden elképzelhető formában és jogcímen pénzeket szedtek be.

Mindezen gyakorlat alacsonyabb szinteken is jelen volt, az elöljáró beosztottjai szinte az összes eljárási cselekményért pénzt követeltek, gyakran többször is kifizetteték az emberekkel ugyanannak a „szolgáltatásnak” az ellenértékét. Idővel aztán olyannyira megnőtt ezen esetknek a száma, az alkalmazott „adók és illetékek” változatossága, hogy a központi hatalom képtelen volt ezeket ellenőrizni, ráadásul lehetetlen volt meghatározni, hogy mi minősült korrupciónakés mi nem, mi számított „törvényes” korrupciónak és mi került ezen körön kívülre. Ezek a folyamatok oda vezettek, hogy a korrupció mindennapi bevett gyakolrattá vált, a hivatali eljárások részét képezte. Az egykorú szemlélő így írt erről: „…azt az embert, aki megőrizte feddhetetlenségét, álmodozónak vagy élhetetlennek tekintették. Nem könnyű az ár ellen úszni. Végül mindez odáig fajult, hogy kereskedtek befolyásukkal és korrupcióval intézték az üyeket, az emberek pedig klikkeket és szövetségeket alkottak, hogy megvédjék egymást. Tízből még kettő vagy három sem viselkedett feddhetetlenül. Az e pályára lépő új emberek folytatták pártfogóinnka ezeket a kárhozatos üzelmeit, és azt hitték, így van rendjén.

A korrupció ellen hiába próbált számtalan eszközzel fellépni a dinasztia, csak időleges eredményeket értek el. A Qing-kódex az elfogadott pénzösszeg ill. ajándék értékétől tette függővé a büntetés súlyosságát, ami 20 botütéstől egészen a halálbüntetésig tartott, a büntetési nemek és azok mindegyik fokozata megfeleltethető volt egy adott összegnek, a magisztrátus pedig kiszabta a büntetést. Az egykorú kínai közmondás jól jelzi a korrupció elterjedtségét: „A pénz úgy hullik a yamen titkárainak kezébe, ahogy bárány a tigris szájba”. (yamen=hivatal)

Minél fontosabb ügyben szeretett volna valaki eljárni, annál mélyebben kellett a zsebébe nyúlnia, minél magasabb rangú hivatalnokot kellett lepénzelni, annál többe került, a közmondás szerint: ”Nagy kakas nem eszik apró rizsszemet." Korabeli irodalmi írások is azt sugallják, hogy a hivatalnokok megvesztegethetőek voltak, akik ezt el is várták, a tisztességes magisztrátus számított kivételnek.